Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Teke László

2009.11.06

Első munkahelye a Ferunion Műszaki Külkereskedelmi Vállalat, ahol 1953-tól 1963-ig dolgozik.

1963 és 1968 között külszolgálatot teljesít.

Az Egyesült Izzóba 1968-ban lép be. Először az Import-, majd a Fényforrás Főosztály vezetője.

1971-től a vállalat kereskedelmi igazgatója.

1977-ben jön el a Tungsramból és az OMFB nem szocialista nemzetközi kapcsolatainak főosztályvezetője lesz.

1984-től az Elektromodul vezérigazgató-helyettese

Családi állapota: nős, egy felnőtt fia és két unokája van.

Jelenleg az Eximtrade Kereskedelmi és Fővállalkozási kft. tulajdonosa.

 

Közeledve cége irodája felé, amely a főváros szívében van, felidézem őt 1971-ből,  a nagyvállalat kereskedelmi igazgatójaként. Akkor többször láttam, hiszen az irodaház megannyi emeletének megannyi irodájában nehezebben tájékozódott a nem ott dolgozó, mint az első emeleten, ami a „vezérkar” székhelye volt. Emlékeimből az jön elő, hogy Teke László az elegáns, reprezentatív, hódító modorú vezetők közé tartozott. Ezért rajtunk, akik korban és hatáskörben egyaránt távol álltunk tőle, egy villanásnyi megilletődöttség suhant át ha szembe jött velünk a folyósón. Ez a felidézés olyan jól sikerül, hogy a riportra menet, több mint 30 év távlatából is mintha az akkorihoz hasonló megilletődöttséget éreznék, amit ő old fel derűs, kedves nyitottsággal, amivel fogad. Így aztán mindjárt a „közepébe” kérdezek: milyen volt akkor, az akkori Izzó kereskedelmi igazgatójának lenni? Olyan világgazdasági és nemzetgazdasági háttérrel amilyenben akkor működött az ország jogilag talán egyetlen „részvénytársasága”?

A Tungsram nemzetközi vállalat volt, még akkor is, ha részvényeinek döntő része egy magyarországi bank kezében összpontosult. Termelőegységei és világméretű hálózata más lehetőségeket teremtett közgazdászainak, mint az ország egyéb cégeinél, vállalatainál. Hozzájárult ehhez, hogy a Tungsram világszerte megbecsült márkanév volt, termékei minőségben állták a versenyt a konkurenseivel.

Azt mi dolgozók is érzékeltük, hogy a vállalat a magyar gazdaság elitjébe tartozott és annak megfelelő bánásmódban is részesült a központi szervek részéről.

Amikor én kereskedelmi igazgató lettem, válogattunk a megrendelők között, azaz volt időszak, amikor kimondhattuk, hogy bizonyos piacokat nem szolgálunk ki, mert az ottani árfekvés éppen olyan volt, ami nem hozta volna azt a hasznot, amivel a vállalat számolt. Pedig abban az időben a nyugatra irányuló export dominált a Tungsramon belül..

Ekkor már önálló külkereskedelmi joggal rendelkezett a cég?

Nemcsak eladott, hanem vásárolt is. Vásárolta azokat az alapanyagokat, amelyek a gyártáshoz szükségesek voltak és azokat a kisegítő anyagokat, amelyekre igénye jelentkezett. Emlékszem, amikor beindult a H4-es gyártás, volt olyan, hogy Mestyán Béla jelezte felém: baj van, mert csak két napra elegendő a fekete festék, amivel a lámpák tetejét befestették.

Mit lehetett ilyenkor tenni?

Felhívni a frankfurtiakat, hogy menjenek el ebbe és ebbe az üzletbe, vegyék meg a festéket, üljenek kocsiba és hozzák a határig. Ott várni fogja őket a Kánya bácsi, aki akkorra nemhogy ott lesz, hanem a papírokat is elintézi. Másfél nap alatt lett fekete festék! Ezt mások nem tudták volna megcsinálni. Nekünk viszont néha szükséges volt ilyen lépések megtétele, ami  akkor a szorosan vett előírások megkerülését jelentette. De addig, amíg a bizalom megvolt a vállalat legfelső vezetésén belül addig az ember gondolkodás nélkül engedett meg ilyen húzásokat.

Hogyan tudták figyelemmel kísérni a világpiac mozgását ennyiféle termék mellett?

Ez nem volt olyan nehéz: Egyrészt, mert a korábbi kartell-társakkal folyamatos kapcsolatunk volt, ami azt jelentette, hogy évente legalább egyszer leültünk a Philips és az Osram képviselőivel egyeztetni. Ez sem volt ugyan legális, mert a háború után a kartelleket betiltották. De így kölcsönösen hozzájutottunk olyan információkhoz, amiket nehéz lett volna beszerezni vagy sok pénzbe került volna.

A piaci mozgások folyamatos követését nagyban segítette a 70-es évek elején megszervezett, évenként ismétlődő, külföldi vállalataink és legnagyobb forgalmú képviseleteink vezetőinek konferenciája Fonyódon. Ezeken a rendezvényeken tájékoztatást adtunk a várható termékfejlesztésekről, a kapacitások alakulásáról, a várható piaci stratégiáról.

Partnereink elmondták gondjaikat, az egyes piacok speciális igényeit, amelyeket aztán beépítettük – ha lehetett – a következő időszak fejlesztési terveibe.

Ami termékek sokrétűségét illeti, a 70-es évek első felében a Tungsram jelent meg a világon először kétfonalú H4 halogén autólámpával, igaz, még nem szabványosított fejjel. Elég jelentős mennyiséget exportáltunk belőle Dél-Amerikába, ahol nem voltak olyan szigorúak az előírások, mint Európában: ott került a H 4-es először kipróbálásra. Mivel elsők voltunk a piacon, fantasztikus profittal adtuk el az első sorozatokat. A lámpák előállítása nem volt 1 dollár, ugyanakkor 4.5 dollár árat kaptunk érte.

De az akciót nyilván reakció követte a vetélytársak részéről?

A nemzetközi standard alapján kialakultak az új fejek és feljött a konkurencia, illetve: a Tungsramnak ez a fajta színrelépése azért komoly pluszt jelentett a felhasználóknál. Európában szinte nem volt olyan autógyártó cég vagy reflektorüzem, ahova a Tungsram be ne jutott volna hagyományos és halogén autólámpáival. Ebben közrejátszott a tájékozottság  és az is, hogy korábban magam öt évig  éltem Németországban.

Azután jött egy bizonyos fordulat, amit felfoghatnánk így is, meg úgy is…

A 70-es évek elején ellentétek kezdtek mutatkozni a vezetésen belül. A magyar állam a csőd szélén álló vállalatokat tukmált a Tungsramra, mert számára ez volt a legegyszerűbb. A céget teletűzdelték egy sor profilidegen üzemmel.  Én ez ellen tiltakoztam, mert szerettem volna, ha a Philipshez hasonlóan, a fényrendszerek honosodnak meg a cégnél. Történtek is ez ügyben lépések: Belgiumban az első autópályát oszlopokkal ugyan nem, de lámpákkal mi stafíroztuk ki. Csakhogy a hozzánk került vállalatok elvitték azt a pénzt, amit alaptevékenységünkkel kerestünk.

Ez miben nyilvánult meg?

A Budapesti Vasöntöde például amíg jóformán manufaktúraként működött nem volt fontos senkinek, hogy milyen az állapota, hogy milyenek ott a körülmények. Hogy legyenek fürdők, egészségügyi létesítmények stb.. Az udvar végébe jártak – elnézést kérek – az emberek a dolgukat végezni. Amikor hozzánk került, az első dolog volt, hogy megkövetelték az állapotok feljavítását. Majdnem ugyanez volt a többinél is. Nem beszélve arról, hogy az átvett új cégek marketingjét nem ismertük. Ami Magyarországon elhelyezhető volt az ment valahogy, de „többe került a leves, mint a hús”. Most nem beszélek a Sophiane Gépgyárról, ahol csináltunk egy nagy beruházást anélkül, hogy felmérte volna valaki, hogy van e elég munkaerő és van e piaca azoknak a csomagológépeknek, amelyeknek a gyártását oda terveztük. Elkészült egy csodálatos 2000 négyzetméteres csarnok a legmodernebb gépekkel, és a vége: csőd!

A Tungsramnak volt önállósága a központi akaraton belül is. Lehetett ezzel élni?

Magyarországon tervgazdálkodás folyt, voltak azonban kibúvási lehetőségek. A Tungsram nemzetközi hálózattal dolgozott több, mint 100 országban voltak saját vállalatai vagy   képviseletei. Ha nagyobb bajok mutatkoztak a piacon, akkor ezeken keresztül tudtunk „mentő” lépéseket tenni, hogy ne csökkenjen a termelés. Abban a rendszerben ugyanis nemcsak a piaci igény határozta meg a valaminek a gyártását, hanem a termelőkapacitás és a termelés. Ez komoly probléma volt, amiért a Mestyán Bélával több vitánk is volt. Én azt mondtam: gyártsuk azt, amire a piacnak igénye van, ő meg, hogy azt gyártják, amire kapacitás van. Ennek következtében előfordult, hogy a piacon elhelyezhető árukat nem gyártottuk, viszont olyat igen, amire nem volt kereslet így jelentősen megnőttek a raktárkészletek.  Ezek leszívására voltak alkalmasak a külföldi organizációk. Ilyenkor, igaz kicsit erőszakosan, ők kaptak ezekből a tételekből, hogy valamilyen egyensúly kialakuljon.

Most egymaga meg tudna e állni a Tungsram?

Egyértelműen: igen! Véleményem szerint a Tungsram, azzal a tudással, azzal a szellemi tőkével és tapasztalattal, amivel rendelkezett, megállná a helyét!  Nem 36 ezer emberrel, mint a 70-es évek közepén, hanem 10-12 ezerrel, mert a modernizáció folytatódott volna. De ez ma már utópia.  A Tungsramnál jóval kisebb egységek állva tudtak, illetve tudnak maradni, de akkor a politika ezt másképp gondolta. Szerintem az ilyen vagy ehhez hasonló felkészültségű szervezetet vagy nem kellet volna eladni vagy nem teljes egészében. Mert erre is mutatkozott lehetőség. A rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika olyan helyzetet teremtett, amelynek a legegyszerűbb kiútja az volt: akár kevés pénzért is, de amit lehet eladni és valamilyen módon megőrizni a foglalkoztatást. Végül ez sem igazán sikerült.

Milyen emlékei vannak a partnereiről? Jók és kevésbé jók

Kérdés, hogy milyen partnerekre gondolunk?

Meg kell különböztetni a fiókhálózatot és a vevőket. Ez utóbbiak közül kemény diónak az autógyárak számítottak. Évente meglátogattam őket! FIAT feltette például a kérdést: tudunk e olyan lámpát csinálni, amit ha beépítenek, garantáltan probléma nélkül fog működni. Természetesen igen– mondtam, csak az ár huszonötszöröséért.

De az autógyárakba órára pontosan kellett érkezni a kamionoknak, mert készletet nem tartottak, legfeljebb egy napra valót. Mire az lefogyott akkorra a kamionnak oda kellet érni,  mert bármelyik típus hiánya már problémát okozott. Vagyis az autógyárakat volt a legnehezebb kiszolgálni. Még a reflektor gyáraknál sem okozott akkora gondot egy kis csúszás, mint az autógyáraknál.         

Mi van most Teke Lászlóval, hogy él most az ízig-vérig külkereskedő?

Nyugdíjasként, sokkal kevesebb a gonddal, mint a Tungsramos években volt. De hobbyból még benne vagyok a szakmában és továbbra is azt csinálom amit szerettem: export, import. Mert jelenlegi cégem már15 éve, külkereskedelemmel foglalkozik. Sok bérmunkát hoztunk be az országba. Olyan helyekre, ahol a KGST piac megszűnése után ottmaradtak munka nélkül az emberek. Szívesen csinálom és nem is szívesen hagynám abba, ameddig az egészségem engedi.

A magánemberi örömöket gyerekeim unokáim jelentik, időnként színház, mozi, és persze a kis ház a Duna mellett, ahol mindig van elfoglaltság a kertben, ha keresünk.

Amikor elköszönünk, irodája ablaka mögött épp csúcsforgalom van. Nem zavarja. Sőt! A forgalom az életeleme. Igaz nem közlekedési, hanem üzleti értelemben.

 

Teke László 2012. november 23-én, 83 éves korában elhunyt. 

    

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest

(Teke Péter, 2012.12.10 22:33)

Mély fájdalommal tudatjuk mindenkivel aki ismerte, szerette és tisztelte őt, hogy Édesapám temetése 2012. december 20-án 11 órakor lesz kívánságának megfelelően a Fiumei úti sírkert szóróparcellájában.